A DC univerzum legelvetemültebb bűnözői a rácsok mögött rohadnak. Bár a világnak minden oka meg volna rá, hogy tudomást se szerezzen létezésükről, Amanda Waller, egy állambiztonsági szervezet feje, új lehetőségeket vél felfedezni néhányukban…
Gyakran találkozni a filmes világban olyan alkotásokkal, melyeket szándékosan, politikai vagy személyes megfontolásokból lehúznak vagy felmagasztalnak. Bizony, elég csak egy rossz szó, egyetlen fintorgó megjegyzés, és művészeinket számon kéri a hollywoodi inkvizíció, melynek legfőbb feladata Hollywood módszeres tisztogatása a „megbízhatatlan” elemektől. Első az alkotás szabadsága, nem igaz? Végül talán nem is szükséges az ítélethozatalhoz, hogy valaki „elszólja magát”. Elég, ha csak a rivális stúdió vagy rendező „többet tesz” az elit kegyeinek elnyeréséért. Nem bocsátkoznék különösebb történelmi példák részletezésébe, de a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala után kétkedve fogadtam a kritikusok irományait a Suicide Squad – Öngyilkos osztag kapcsán. Az a mozi ugyanis, ha nem is volt képregényhű, és nagy hibái is akadtak, összességében jó film lett. Mégis valami katasztrófaként híresült el. Mindenesetre a gyanús negatív kritikák felkeltették az érdeklődésemet a Suicide Squad – Öngyilkos osztag iránt, ezért még a moziban akartam meggyőződni a film minőségéről.
A Suicide Squad – Öngyilkos osztag azonban azon kevés filmek közé tartozik, melyeknél szemet szúróan kitűnnek a rendezés óriási hibái. Már a főcím stílusa is furcsa benyomást kelt. Fegyverek uniszex, neonhatású színekben 3D-s hatással. Bár a filmben felcsendülő dallamok remek zenei ízlésről árulkodnak, a bombasztikus számok alkalmazása hagy némi kívánnivalót maga után. Olyan benyomást kelt a film egy része, mintha valaki zenével fémjelzett rövidfilmeket kapcsolgatna egy távirányítóval. Aztán megjelennek az olvashatatlan dokumentációk és a bevagdosott képsorok olyan kusza stílusban tálalva, amilyet még moziban nem láttam. Az Arkham Elmegyógyintézet rózsaszínben kivilágítva? A forgatókönyv is gyengére sikerült. A súlytalan történetvezetés alatt kliséhegyeken és klisévölgyeken át vezet az identitás-zavarral küszködő szereplők útja. A készítők gyakran elfelejtik, hogy kikről is szól a film és mi is az alapanyag.
Az új Joker valami néger gengszterfőnökként villogtatja a tetoválásait és az ízléstelen ékszereit. Teszi mindezt mindenféle hiphop, rap meg hasonló behatárolhatatlan enyelgésre. Elmebeteg gyilkos, de vannak érzelmei. Késekkel szürreálisan berendezi a lakóhelyét és angyalkázik a földön. Teleírja a saját szobáját „HAHAHA” feliratokkal, kifejezetten képregényes stílusban, mert ennyire szereti az önmagáról szóló képregényeket. Egy költői kérdés: Miért tetoválja valaki azt a mellkasára, hogy „HAHAHA”? A fémes fogakról ne is beszéljünk! Nagyon elvétette a szerep és a megformálása is, tele Ledgertől és Nolantől való ötletekkel. Csak találjunk benne ötleteket! Ha ez nem lenne elég, a készítők olyan mondatokat adnak Joker szájába, mint amilyen a következő:
„Mond ki! Mond ki! Moundh khi-ki-ki-ki-ki-ki-ki-ki-ki-ki-ki-ki-ki-ki!”
Mindezt valamiféle érzéki extázissal adja elő a jobb időket is megélt Jared Leto. Az egyébként tehetséges színész még a Mielőtt meghaltam transzfesztita szerepéből is bevet néhány fogást. Kézcsókot kér, másokat fogdos, simogat, a nyelvével játszik, liheg, csak ezúttal nem üzenhet Ukrajnának egy flancos díjátadón. Itt is undorító a megjátszott viselkedése, csak ez ehhez a szerephez nem áll jól. Joker nevetése lassan, de nagyon lassan, vontatottan nyekereg, rosszabb, mint egy útszélen fekvő, végső stádiumban lévő kecske agóniája. A poénforrása a tetoválása, ami nemcsak hogy nem vicces, de fárasztó és kifejezetten ízléstelen is. A bohóc kétszer süti el ugyanazt a „viccet” vele. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag Jokere nem csak szexuális vonzalmat érez Harley Quinn iránt, de szerelmes is belé. Féltékenyen. Itt jegyezném meg, hogy a képregényben lévő Joker egyébként egy vegyi anyagokkal dolgozó terrorista, aki soha nem alacsonyítaná le magát kakaógengszterré, érzelemvilága pedig ismeretlen. Ennyit az új Jokerről.
Harley Quinn, Joker film szerinti szerelme (Te jó ég!) a Batman-képregényt még nem látott, de a jelmezes csajokra izguló kockák fantáziáját testesíti meg. Sztriptíztáncos Joker klubjában, aki alsóneműben és tűsarkúban veszi fel a harcot. Margot Robbie alakításának látszólagos csúcsa időközönként a néző arcába domborodik, de hál’ Istennek a kritikákat elnézve felnőttek is látták a filmet, így nem kell attól tartani, hogy mindenkinek tetszeni fognak az erőltetett nyújtógyakorlatok. Will Smith viszonylag jól szerepel az odaégett Deadshot szerepében, de a mellékszereplők már tényleg a felejthető kategóriába szorulnak. Látszólag ide is szánták őket. Ennyire képregényhű az alkotás. Szinte semennyire. Félreértés ne essék, ezek a dolgok önmagukban is gyengék, nem kell ehhez ezeket hasonlítgatni semmihez.
A korábban említett hibákon túl is lehetne ez a film egy enyhén szórakoztató látványfilm. Csakhogy ezen a téren se mutat semmi újat, semmi nagyot. Olyan, mint egy zombis tévéfilm, amelyben technikailag tökéletesek a zombik, meg a díszletek, de nincs benne semmi látványos néhány nagy robbanáson, meg lassításon kívül. Még így is lehetne a film legalább a főellenség vagy a beugrók miatt érdekes. Legalább a filmek közti összefonódások miatt legyen érdemes megnézni ezt az alkotást. A főellenség és a beugrók azonban szintén felejthetők. Az előbbi története teljes unalomba fullad, a Donald Kacsa képregényben kidolgozottabbak és motiváltabbak az ellenfelek. És akkor most jöjjön az x-edik, de legnagyobb hibája David Ayer képregényfilmjének: maga a filmben megmutatkozó koncepció.
Elvileg sok gyilkos van a filmben, akik a legkisebb empátia nélkül gyilkolnak. Ők „a legrosszabbak”. Embert esznek. Hátba szúrják a társukat. Simán feláldozzák a szeretteiket a móka kedvéért. Elvileg. Valójában azonban a zord tettek érző külsőt takarnak. Két gyilkolási roham közt a szeretet utat tör a forgatókönyvben: „Te voltál már szerelmes?” – kérdi a baseballütős sorozatgyilkos rúdtáncosnő az elvált, hazug, agyakat loccsantó bérgyilkostól. Az érzelmek néha elszabadulnak, és a film végére a gyilkológépek meg is hatódnak egy ellenséges katona szerelmi érzéseinek a tengerében. Megmentik az alig ismert csapattagok életét. Sőt, lelkiismereti okokból nem hajtanak végre parancsot. Lehet, hogy ott, belül, a szívük mélyén ők is jó emberek, csak mindenki más körülöttük érzéketlenül a küldetésre koncentrál? Hiszen nekik is lehet egy szép és egészséges kislányuk, aki ezt mondja: „Tudom, hogy embereket ölsz, de ne félj apu, mert én így is szeretlek.” A film végére kiderül, hogy az osztag nem is egy osztag, hanem egy „család”. Család!!! Szent Habakuk… Az ilyen égbekiáltó baklövések mellett szinte észre sem vesszük (sajnos csak szinte) a felületes, lapos történéseket. Amikor egyes szereplők varázslat hatása alá esnek, mindenféle nehézség nélkül észhez térítik saját magukat. Az akciójelenetekkel kapcsolatban pedig meg kell, hogy valljam, hogy ilyen unalmas piff-puffot nem is tudom láttam-e már valaha. Pisztolylövés. Talált. Még egy lövés. Nem talált. Még kettő. Talált. Egy utolsó nagy puff. Mellé. Nulla. Semmi látványos karatefogás vagy valami. Száz sebtől vérzik el a DC filmes univerzum nagy várományosa…
Összességében sokaknak lesz kidobott pénz és idő ez a film, pedig tök jó mozi is lehetett volna belőle. Nagyon hiábavaló bármit is a lehúzásai mögé látni, mert veszett ügy úgy, ahogy van.
A Suicide Squad – Öngyilkos osztag egy tízes skálán kettes alkotás. Megöngyilkol mindenkit.
