Az Oceanic 815-ös utasszállító repülő Sydneyből tart Los Angeles felé, mikor turbulencia éri a gépet, és kezdetét veszi az utasok hosszú, de annál érdekesebb története...

A Lost – Eltűntek egy 2004-től 2010-ig sugárzott amerikai sorozat, mely az ABC csatornán debütált. A sorozat jelentősége, hogy az első monumentálisnak tervezett televíziós sorozat, máig tartó életet lehelve a komolyabb amerikai sorozatok gyártásába. Bár minisorozatnak tervezték, a rendkívüli fogadtatás révén hat évadra bővült a történetfolyam ideje. A kultusz-film kifejezés tartalma elég vitatott, de úgy gondolom, nem túlzás ezzel a jelzővel illetni ezeket a filmeket. A Lost – Eltűntek részei ugyanis nem csak nagyon népszerűek voltak, hanem jelentős előrelépést tettek meg ilyen formában elsőként a tévézés történetében. Ha ez nem lenne elegendő a kultusz kategóriához, fontos megjegyezni, hogy a sorozat szinte időtlen érdemeket szerzett, melyek valószínűleg bármilyen kor vagy generáció szülöttjének tetszésére lelnek majd.

Felvezetésemmel gyakorlatilag már valamennyire el is elárultam, tetszett-e a hat évig kísérő, több filmes műfajt is kiaknázó történetfolyam. A sorozat érdemei ugyanis valóban a csúcsra emelik a folyamatosan épített eseményeket. Mik ezek az érdemek? A szinte részenként kiválóra formált forgatókönyv, az ember mélyére látó jellemrajzok, a moziba illő epikus monumentalitás, Michael Giacchino mesteri dallamai szinte szereplőkre bontva, a nagyszerű színészválasztások, a filmes műfajok közötti hatásos fordulatok és az, hogy mindez az első évadtól,  ha hatodik évadban már csetlő-botló módon is, de végigkíséri az egész filmes elbeszélést. A sorozat hat év alatt csak a hatodik évad esetén mutat némi színvonalbeli különbséget, de öt év szinte kiváló évad után a hatodik is csak nem annyira jól sikerült, mint elődei.

Az első évad a felfedezés évada. Az ismeretlenhez való viszony jellemzi ezt az évadot a sorozatot végigkísérő élettörténetek mellett. Az élmény rendkívüli, hatásos, erős, eredeti és magával ragadó. Évadonként változik az arculat és meg sem áll a sorozat lendülete öt éven keresztül. Eközben sem politika, sem arrogancia vagy gyűlöletkeltés nem roncsolja a nézők időtöltését. A hatodik évad már inkább idéz valami lazább, elvontabb akciófilmet, mintsem elődeit, de még az utolsó résszel együtt is jól sikerül összesítve a részek minőségét. Hat év alatt két közepesre sikerült rész van a 118 részes sorozatban. Megsüvegelendő teljesítmény. Arról nem is beszélve, hogy a Lost – Eltűntek egy-egy része egész sorozatokat tapos az értékmérő aljára. Egyetlen Lost – Eltűntek epizód, vagy emeljünk ki csak három egymás követő részt, jobb, mint a Trónok harca három évada. Csakhogy az apróbb hasonlatokkal éljek. Egyetlen rész érzelmi mélysége, jellemábrázolása, üzenete is elegendő a belezős fantáziavilág trónfosztásához. Mindez a legkisebb túlzás nélkül. Itt, bár a készítők élnek a sorozatokra jellemző kíváncsiságra építéssel, ami a részek befejezéseinél érhető tetten, a készítők a műfaji eszközökön túl nem alacsonyítják le magukat a váladékok és húsfoszlányok amfiteátrumokat idéző mutogatásához. A Lost – Eltűntek nem veri a mellét azzal, hogy pontosan a nézői elvárások ellenkezőjének primitív képletével próbálja magát kiszámíthatatlannak titulálni. Jack, Locke, Sayid, Kate, Sawyer vagy Charlie önmagában pofozza le J. R. R. Martin egyetlen pszichózisban vergődő szörnyseregét. A papírvékony, ugyanattól a buggyant főzettől lerészegedett nézettségért vergődő karakterek az ABC nagyágyújának közelébe sem merészkednek, már ami a minőséget illeti.

Ha már a más sorozatokkal való összevetésre tértem, meg kell jegyeznem, hogy a sorozatok különleges értékeiről ez az egyik sorozat, amelyik sikeresen és mélyen meggyőzött. Eddig is tudtam, hogy természetesen van értéke ennek a műfajnak is, de nem tapasztaltam ez előtt a filmfolyam előtt, hogy ilyen emlékezetes, életre szóló utat tehetek meg kiváló szakemberek tévés teljesítményével. A Lost – Eltűntek ugyanis annyira erős gyökeret ver az igazán figyelmes nézői emlékezetbe, hogy ha nem lennének az összképet elhomályosító hibái, klasszikus, nagyívű művészeti remeknek lehetne nevezni.

Hibák azonban akadnak rendesen, még ha összességében csak kisebb botlásokról írhatok is. A szereplők néha túlságosan is érzelmileg túlfűtött állapotba kerülnek, és egy idő után túl gyorsan repkednek a pofonok vagy sülnek el a fegyverek. Túl érzelgős néha egy-egy másodpercre, ami a szemünk előtt lepereg. Bizonyos tettek következményei az egyik oldalon kellő átérzéssel vannak ábrázolva, ha a másik oldalról van szó azonban, akkor már fukarkodnak a készítők az érzelmi hatásokkal. Egyes megbánásért vagy bocsánatkérésért ordító esetekben elfordulnak a készítők az érzékenységtől, míg máshol mesterien vonultatják fel a drámai mozzanatokat. Egyszer rendkívül érzékeny a sorozat, máskor pedig, amikor szintén elvárható lenne ez a hozzáállás, nyoma sincs empátiának vagy az empátia nézőben történő felébresztésének. Kicsit tovább gondolva, gyakran mintha nagyon is érződne a sorozaton egyfajta türelmetlen, indulatos szemlélet, mely ellentmondást és moralitást sem tűr a másik oldallal szemben. A rosszak rosszak, a jók jók, bűnhődjék, akinek bűnhődnie kell. Szeretném kiemelni, hogy ez az érzés csak egyszer-egyszer tehet kiábrándító benyomást a néző figyelmében. Szinte semmiség a sorozat erényeivel szemben. A legtöbb probléma inkább a hatodik évadhoz köthető. A felmerülő kérdésekre adott végső válaszok nem állnak erős érzelmi és ok-okozati talajon, gyengék és szinte érthetetlenek azok a dolgok, melyek hat éven keresztül végig mozgatták az eseményeket. A sorozat utolsó része pedig lassú és szinte epizódokra szabdalt jelenetsoraival csalódást keltő rendezést kapott. A rendezésen túl az érzelmi giccs ebben a részben a Dexter című sorozattal mutat nem túl nyerő párhuzamot. Mivel az előzmények már az utolsó rész érzelmi részét is szinte beágyazták, nem sikerül végletekbe menően súlyos sebet ejteni az egész sorozaton, de közel volt ehhez a lezárás. Az utolsó résznek csak a zárójelenetei tehetnek talán arról, hogy nem kerekedik lesújtó csalódás hat év munkájából. Utólag, egyben megtekintve nem zavaró ugyan, de ez a sorozat is igencsak kivette a részét a maga idejében abból a sorozatokat jellemző manipulálásból, melynek néha már idegesítően is a néző műsor elé ragasztása és az időhúzásból nyerhető haszon a feltehető indítéka. Az időhúzás, a szálak nyújtogatása talán elfordíthat egyeseket a Lost – Eltűntek végignézésétől, különösen akkor, ha valaki gyorsan szeretne kielégítő válaszokat kapni a felmerülő rejtélyekre. Mindenképpen a sorozat hibái közé jegyezhetők a gyakran gyenge számítógépes effektusok és a néha művinek tűnő környezet is, bár a Lost - Eltűntek idején talán még nem fordítottak ekkora energiát egy tévés sorozat kinézetére.

Hibái ellenére a Lost – Eltűntek sokkal több, mint aminek elsőre tűnik. Ez a hatalmas filmhalmaz egy olyan életérzést ölel körbe, amely talán mindenki életének egyik fő mozgatórúgója. Az út, az „elveszettek” utazása a hat évadon keresztül olyan mélyen tárja fel az emberi természet egy tetemes részét, hogy könnyedén átérezheti a néző, hogy itt nemcsak neki, de róla is szólnak talán a mozgókép világából.

Összességében a Lost – Eltűntek az emberi életről szól, mégpedig igencsak felsőfokon. Szereplői hétköznapi, de kicsit sem unalmas jellemükkel sok néző érdeklődését irányíthatják magukra. Sokat és mélyre markoló érzelmi világával, szövevényes és sokszínű történetével és életre szóló tartalmával válik majdnem klasszikussá, szinte nem is kell neki ehhez a remekül bemutatott feszültségek és az ismeretlennel való hatásos játéka. Szinte kiváló, de nekem így is felejthetetlen sorozat.

A Lost – Eltűntek egy tízes skálán kilences erősségű alkotás. Nem pusztán tévétörténeti előrelépés. Egy életérzés, mely talán örökre elkísér.