A dunkerque-i csata hevében a német és francia-brit erők néznek egymással farkasszemet 1940-ben. Hősök születnek vagy halnak meg, sorsok vesznek fordulatot vagy kapnak lezárást. Mindez Christopher Nolan szemével. 

Bevallom őszintén, Christopher Nolan második világháborús filmjével kapcsolatban nagy kérdés volt számomra, hogy vajon mennyit kap a gyanútlannak már aligha nevezhető néző a sorozatos és már-már paranoiákat idéző folyamatos nácizásból. Megint azt kell majd néznünk, ahogy a nácik bántak a zsidókkal, melegekkel, állatkertekkel, négerekkel és mindenféle politikai korrektséget biztosító termékként kezelt dologgal? Ezúttal kik fogják halomra lőni a vámpírfogakkal a jövő felé vicsorító nácikat? Kapunk elég szörnyűséget a koncentrációs táborok nyújtotta látványosságokból? Lesznek Dávid-csillagot a nyakukban viselő szövetséges katonák? Bizony, 2017-ben ezek a kérdések nagyon is relevánsak. Pontosabban, még 2017-ben is relevánsak ezek a kérdések.

Van azonban egy nagyon jó hírem. Egy gramm sem szorult a propagandából ebbe a háborús filmbe. Christopher Nolan tehát továbbra is semleges rendező marad, akinek a nézetei nincsenek a nagyközönség elé terítve. Nincs ezzel semmi probléma, nem baj, ha a művészettel az ember elrugaszkodik a világa gondjaitól és nyugalomra lel felesleges, belső indulatok helyett. A Dunkirk nemcsak objektív (és igenis ezáltal realisztikus) semlegességében emelkedik ki a történelem pillanatait idéző alkotások közül. A felvételei, a színészi teljesítményei és a látványa sem okoznak csalódást. A gyönyörű környezet szinte külön szereplője a mozinak. A történet folyamán megelevenedik a második világháború eddig talán be sem mutatott arca. Már csak ebből adódóan sem kell egy tipikus élménytől tartani. Az eddig általam látott Nolan-filmektől mégis elüt ez a darab, és sajnos nem csak jó értelemben.  

A Dunkirk ugyanis bővelkedik hiányosságokban is. A Nolanre jellemző érzékenység megvan ugyan, de nagyon halovány, egyáltalán nem ebben csúcsosodik ki az alkotás. Nincs egy mély üzenet. Pillanatképek vannak csupán, melyek érzékenyen vannak bemutatva, mégis összességében érzelmileg tompa a film. Se mély érzelmi hatás, se komoly üzenet. De még olyan hős sincs, amelyik különösebb nyomot hagyna a nézőben. A Dunkirk egy panoráma, olyan mint egy filmhíradó, csak itt vannak személyes történetek. Csak betekintést nyerünk, néhol kicsit mélyebbet, de végig a csata marad az a főszereplő, amelyik elegendő játékidőt kap.

Talán meglepő ezt olvasni, de a Dunkirk következő kiemelendő hibája a rendezése. Zavaros, néha egyáltalán nem átlátható a történet menete. Különösen ami az idősíkot illeti. Néha egy-egy pillanatra nem érti talán a néző, hogy mikor is játszódik az adott jelenet pontosan. A képernyőre illesztett feliratok is éktelenek a film elején. Normál esetben az évszám vagy más kiírás a kép aljára kerül vagy valami szimmetrikusabb pontra, itt pedig rontja a képet annak közepétől indokolatlanul elcsúsztatva.

Szép a kép, a film erényei a technikai előnyökön túlnyúlnak ugyan, de tompa az összhatás. Egyáltalán nem jellemző Nolanre ez a stílus, de különösen ez a színvonal. Nem kerülünk nagyon bele érzelmileg az adott helyzetekbe. Mármint a Nolanre jellemző mértékben. A végeredmény pedig az, hogy ez a film nem több egy érdekességnél. Érdekes, szép, de ez különösen Nolantől kevés ahhoz, hogy ne okozzon csalódást. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor az Érkezés lehetne talán a legbiztosabb hasonlítási alap, de ez a film sem olyan mély érzelmeket, sem olyan szintű érdekes elképzelést nem tud felmutatni. Csalódás, de jó film.

A Dunkirk egy tízes skálán hetes erősségű alkotás. Érdekes, újszerű, szép háborús láttatás, de Nolantől mindenképpen színvonalesés.