Westeros királya régi barátjához látogat. Azt azonban a fantázia világának népei sem tudhatják előre, hogy milyen események, intrikák, hatalmi játszmák és borzalmas, nem várt veszélyek követik a király nem mindennapi látogatását…  

 Bizony nem sok olyan sorozat van, amely olyan sikerekkel, népszerűséggel és kivitelezéssel büszkélkedhet, mint a Trónok harca. Pedig most, mikor a sorozatok ismét virágzó korszaknak örvendhetnek nagy lehetne a konkurencia. Sajnos a sorozatok nemcsak népszerűbb, hanem lassan talán erősebb, őszintébb alkotásokat tudhatnak oldalukon, mint egészestés társaik. Miért sajnos? Azért, mert ezen kijelentés viszonyítási alapja pont nem a régi sorozatok minőségét, hanem épp a mozi által nyújtott szórakozást érinti. Mielőtt a Trónok harca beszámolójába kezdenék, szeretném górcső alá venni azokat a sorozatokat érintő előnyöket és hátrányokat, amelyek általános szinten jellemzik ezt a kategóriát. Ez a beszámoló inkább egy sorozatok és a Trónok harca beszámoló, mely nagyon hosszan vesézi ki mindkét jelenséget.

A mozi mára mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Magyarországon óriási veszteségeket szenvedett, elsősorban a közkedvelt szórakozás drágulása miatt. Régen a mozi főleg a bevándorlók, a munkások, egyszóval a köznép szórakozása volt. Ma magyarországi hasonlattal élve egyetlen, egyetlen egy mozijegy ára közel kétezer forint. Két könyvet vehetünk egy mozijegy áráért. Két vadonatúj, tartalmában kiváló minőségű és szép kivitelezésű klasszikus darabot. Jó kérdés, hogy miért kellett elvenni az emberektől megérdemelt, kultúráltabb, egyedi hangúlatú szórakozási formájukat, melynek megvan a maga sajátos varázsa. Különösen jellemző a magyar helyzetre az a másik „probléma”, ami a mozit hanyatlásnak indította. A „csúnya, csúnya” letöltések is határozottan mutatnak fityiszt a piaci szempontból nézve veszteséges, kudarcnak ítélt DVD és Blu-ray lemezek jéghegy nagyságú árainak, melyekkel nem is értem miért riogatják az embereket. Röhejes, hogy mégis miféle „gazdasági” elképzelés állhat ilyen esztelen díjak mellett. Nos, az emberek többsége nem veszi a filmeket, és nem is fizet a moziért. A közkedvelt filmnézés jelenleg csak néhány Robin Hood jóvoltából nem luxushoz közeli kiváltság az átlagember számára. A filmszínház hanyatlásának két legfőbb okát már ismertettem ugyan, a TV-sorozatok fordítottan arányos felemelkedése azonban más, a filmszeretők szempontjából nagyon is fontos problémának is köszönhető. A probléma az, hogy nagyon kevés film kivételével, a sorozatok feltörlik a padlót a mozi nyújtotta lehetőségekkel. Hollywood mozis szektora (a tévés részét semmi nem fenyegeti, tehát nem beszélhetünk nagy hollywoodi népszerűségi válságról) ugyanis szánalmas. Nincs erre jobb kifejezés.

Futószalagon, mint a manufaktúrákban, olcsó, gyengébb minőségű, de kifogyhatatlan mennyiségű faszékek gyanánt sorakoznak a Walt Disney-alkotások a Marvel-moziverzumból és a Disney-féle Star Wars-világ tégelyéből. Általában nem rosszak, de már rettentően unalmasan nem elég jók. Ez a jelenlegi mozis világ fősodra. Másként fogalmazva, a tipikus Disney-mesék, a sablonos Marvel-moziverzumos könnyed akció-vígjátékok (ez túlzás, de tényleg a poénokkal próbálják takargatni gyenge történeteiket) és az erőltetetten nosztalgiázó Star Wars folytatások azok, melyek maximum szinten tartják a popcorn-mozikat.

Akinek ezek nem tetszenek, annak maradnak az Oscar-szezon csöpögős és ostoba drámái (Némaság, Kaliforniai álom, A régi város) egész garmadával és persze az elmaradhatatlan érzelgős és/vagy politikai jelenetekkel. Ha valakinek a „művészet” ezen lealacsonyodó holtágai sem nyújtanak kellő szórakozást, annak van még valami a Télapó puttonyában: „mivel ilyen jó gyerekek voltatok, kaptok” egy marék eddig soha nem látott módon obszcén vígjátékot, melyeknek fő „erényük" az, hogy határokat döntögetnek. Mármint az illem és jóízlés mára már csak viccként kezelt határait. Mekkora poén meztelenül rohangálni egy tárgyalóteremben, nem igaz? Nem? Hát, persze hogy nem. Az, hogy valami abszurd módon, minden várakozást felülmúlóan ízléstelen vagy sértő, az normális embereknél még nem poénforrás. Bizony, bizony nagyon jól el vannak a Borat és Torrente örökségén elhízott komédiák is, kár, hogy nem mindenki négykézláb néz filmeket, ha arra adja fejét. Etetni azért szabad őket. Soha nem szabad elfelejteni, hogy mások sértegetésén jókat kacagni nem bűn, csak ha történetesen mi kerülünk a kigúnyoltak oldalára. Ha az éppen nevetőre öntenek a világ szeme láttára egy kosszal teli vázát, mindjárt másképp gondolja majd, hogy mennyire tartozik a humor kategóriájába, ha azt mondjuk egy nemzet hölgyeiről, hogy a lovak vizeletét isszák. Persze, ne felejtsük, hogy ha ez a „poén” a zsidóság orrát ráncigálja meg, már meg sem szabad tekinteni az adott alkotást, mert antiszemita, azaz gyűlöletet keltő. Maradt még valami a virgácson kívül, ami szintén a jól ismert kliséket követi, ez pedig a romantikus vígjátékok rétege, szigorúan romantika nélkül. A mai felnőtt generáció egyes tagjainak érettségét szimbolizálja, hogy a szexualitást mindennél magasabb pódiumra emeli, csakúgy mint a világháború utáni generációk idiótákat imitáló „lázadói”.

 Nincs is közvetlenebb formája az önzésnek, mint az, ha valaki folyton egy bizonyos szervrendszere éppen aktuális igényei előtt pitizik. Ezek után pedig, mikor egyesek végignézik a hálás kivételekkel is rendelkező filmiparokat, úgy tűnik, hogy szinte egyenes út vezet a moziból való kiábránduláshoz és az internet nyújtotta sorozatok felé forduláshoz. Meglehet persze, hogy egyszerűen csak kényelmesebbek, otthon maradósabbak az emberek a világháló és a két első érv miatt, és utóbbi feltételezésem tévesnek bizonyul. Mindenesetre hallottam már a sorozatokat rendszeresen nézőktől egészestés filmekre utaló negatív hangnemet.

A sorozatokkal kapcsolatban mindenképpen meg kell említeni, hogy általában véve nem büszkélkedhetnek sokkal jobb minőséggel, mint mozis társaik, csak most a sorozatok a népszerűek. Sőt, amit a sorozatok a politikai agymosás terén meglépnek néha, az még a mozi hanyatlásánál is alávalóbb. A sorozatok a közhiedelemmel ellentétben nem egy alternatívát képviselnek. Tocsognak a moziban meg nem engedett pornóban és körömletépésekben, de „agyilag” és egyéb területeken csak a beteg embereket jellemző függőség egy újabb formája a sorozatfüggőség. Semmiképp nem nevezném a minőségi filmek iránti szeretet túlzó megnyilvánulásának, és erre a klasszikus, de mára már nem olyan népszerű egészestés filmek bőséges tárháza a bizonyíték. Ne menjünk el szó nélkül a társadalmi vonatkozások mellett sem! Hollywood másodvonala sikerrel alacsonyítja le a máskor friss gondolatokat ébresztő egyetemistákat a Kádár-korszakban ragadt kriptaszökevények agyiszintjére. Jól elvannak a TV, bocsánat, laptop előtt és csak akkor hőbörögnek, ha a külvilág a zsebük mélyére hatol, ezért nincs pénzük feledtetni magukkal saját társaságukat. A mai sorozatok pedig nem is arra gyúrnak igazán, hogy valami egyedit mutassanak. Arra valók, hogy pihentessék egy kicsit az emberek agyát, ahelyett hogy komoly dolgokon elmélkednének, vagy ne adj Isten, bele próbáljanak szólni a fejük fölött, helyettük is gondolkodó politikai és mindenféle vezetők őket érintő kérdéseibe. Bár figyelemelterelésnek is kiváló (ez persze csak egy felvetés), az észrevétlenül a társadalmat formáló politikai eszköz gyanánt is tökéletesen helytáll ez az új csodafegyver.

A sorozatokból is dőlnek a felsőbbrendűnek öltözött női és a néger bohócok, na meg persze a mindenféle ferdehajlamú közerkölcsiség. Alkalmazkodnak, sőt, ugyanazt a művirágot árulják a jóízlés temetésén, de itt folyik a vér és a többi testnedv is, ketchuppal pedig mindjárt jobb íze a van a menzai „olaszos” pizzának. Ez persze nem azt jelenti, hogy egészében elvetem ezt a formáját a filmnézésnek. Ez csak annyit jelent, hogy mindenféle függőség valamilyen fogyatékosságra utal. Nincs azzal semmi gond, ha valaki szereti az általam nem kedvelt sorozatok világát, de az egészség az első. Másrészt pedig bár a hosszúsága miatt egyértelműen nem egy szerencsés filmes kategória, vannak bizonyos szériák, melyek kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a filmek világában.

A sorozatok másik kiemelendő hibája, hogy összességében rettenetesen sok időt rabolnak el az ember életéből, emellett pedig a műfaj eszközei néha különösen irritálóak. Gyengébb kivitelezés jellemzi, melyben alapból az a felállás, hogy itt valódi monumentalitás csak nyomokban látható. Ez most már lassan változni látszik, de még ez az általános felállás. Kisszerűek kivitelezésben ezek a filmek, mintha tényleg csak az időpocsékolás lenne az egyik fő mozgatórúgó. Másrészt a néző manipulálása az, ami eltaszít attól, hogy sorozatot nézzek. Nem egy sorozat van olyan időhúzásokkal és befejezésekkel tálalva, melyekkel a néző fotelbe ragasztása a cél, végül pedig a lezárása vagy az üzenete az egész folyamnak vagy nevetségesen rossz, vagy kényelmesen elfért volna egy másfél órás tévéfilmben a főszereplő szomszédjának a kismacskájának kandúrjához tartozó felesleges történet ek nélkül is. Ezek a gondok valószínűleg az egész sorozatok világát lefedik kisebb-nagyobb arányban. Ez pedig nagy baj, ugyanis nem mindenki szereti, ha palotapincsinek nézik. Ezt a gondot tudomásom szerint csak egyetlen csatorna küszöbölte ki dicséretes formabontással, ez pedig a Netflix. Az, hogy egyben adnak ki egy sorozatot, eltörli a sorozatok manipulatív természetét, hiszen szükségtelen a néző kíváncsiságát minden egyes rész végére óriásivá idomítani. Persze ez a dolog teljesen érthető, ha a Netflixnek nem érdeke az embereket egy adott csatorna elé ültetni.   

Ezen bevezető kisregény útján jutunk el az ugyancsak terjedelmes Trónok harca beszámolóhoz. Amerikai sorozatról lévén szó, az említett jelenségeknek nem kis közük van ahhoz, hogyan ítéli meg valaki a Trónok harca teljesítményét. Legalábbis a minőségi teljesítményét.

A Trónok harca megsüvegelendő minőségben tárta ki kapuit az új élményekre vágyó közönség előtt. A sorozat első jelenete minden előzetes elképzeléseket felülmúlóan hatásos, igazi mestermű. Megismerhetünk egy realisztikusabb fantáziavilágot, ami külsőségeiben egy bizonyos triológiára hajaz, amit egy Peter Jackson nevezetű úriember rendezett meg. Az öltözékekben a Narniára való hasonlóság is ugyancsak érződik, gondolok itt a páncélzatokon lévő motívumokra. Ezek azonban csak apró hasonlóságok. A tökéletes felütés után kibontakozik egy szövevényes világ, melyben a fantáziát a lehető legszorosabb pórázon kötik a készítők a realista eszközökhöz, véresen komolyan véve az alapkoncepciót. Ezen teljesítményre tényleg csak azt lehet mondani, hogy követendő példa, bár gyorsan és a legnagyobb eréllyel kell tisztázni a vitathatatlan tényeket: ezt nem a Trónok harca tette meg először, és messze nem ez az alkotás használta a legjobban. A fantázia komoly mederbe sodrása két rendezőhöz köthető, akik zsenialitásukkal a mai napig meghatározzák a minőséginek szánt szórakoztató filmek alaphangját. Az első és legnagyobb ilyen filmes bravúrt Peter Jackson gyötörte keresztül megannyi akadályon, hogy aztán nemcsak hogy a komoly hangvételt égesse a közönség igényei közé, de a fantázia műfaját is feltámassza kiváló klasszikusaival. A második rendező „megfogadta a tanácsot”, de egy másik műfaj felé fordult. Klasszikusa, A sötét lovag mindent lefegyverzett maga körül és a mai napig egyetlen méltó képviselője egy szuperhős történetének. Christopher Nolan is feltámasztott egy műfajt, melyről addigra már a többség lemondott.

Bár a Trónok harca a hozzáállás alapját (komolyan vétel) átvette, egy mondatba sem tehető előzményeivel semmilyen téren. Egy tévéfilmről beszélünk minőségben és messze nem egy klasszikusról egyéb érdemeiben sem. Van, aki szerint a Trónok harca a sorozatok világát magasabb szintre emelte. Megnyugtatnám a messzemenő túlzáson felháborodókat, hogy jómagam is a tájékozatlanság egyik ékes példájának tartom az ehhez hasonló kultuszteremtést. A fantázia zsáneréhez tartozó sorozatot megelőzően is volt már kiemelkedő és mély sorozatokra példa, arról nem is beszélve, hogy a Trónok harcával ellentétben, ezek között valóban vannak kultikus jelentőségűek. Csak hogy néhányat említsek, volt a Trónok harca előtt például Lost – Eltűntek vagy Dragon Ball, tehát teljesen szükségtelen erőltetni kult-elemeket vagy világmegváltó gondolatokat valamibe, amiben nincs. Az első nagyobb, monumentális célzatú hollywoodi sorozat a kétezres években a Lost – Eltűntek volt, ne vegyük el más sorozatok érdemeit és zúdítsuk egyetlen kiemelt darab elismerései mellé. Nem ezek a dolgok azok, amelyek a Trónok harca igazi erényeit jellemzik.

Belekötni a fantázia-sorozat külső világába nagyon nem lehet. Természetesen tévés minőségű a látvány, de már csak nagyon kevés választja el a komoly technikai megjelenéstől. Látszik, hogy kicsi a mozgástér, a kezdeteknél nem kell nagyszabású mozzanatokra számítani. Ennek ellenére a korábbi általam látott élőszereplős sorozatok minőségét bőven túlszárnyalta már a kezdeteknél. Nincsenek a sorozatban például a Lost – Eltűntekre jellemző gyenge számítógépes effektusok vagy művi hatást gyakorló hátterek, lazán hozza egy tökéletesen megfelelő látvány szintjét. A színészek teljesítménye is megfelel a célnak, már amennyiben egyes személyek esetén színészekről beszélhetünk. A rendezések, a képek sem hagynak kívánnivalót, ami a technikai részt illeti. A filmek világa, ötletei magával ragadóak, nagyon igényesen van bemutatva az, amit be kell mutatni. Bizonyos részleteiben mesteri amit láthatunk. Röviden összefoglalva, a Trónok harca megjelenése, külseje tökéletesen megfelelő. A történet egyes szálai behúzzák a szemlélőt és egy percig sem kérdéses, hogy a készítők kiemelkedő munkája hatást gyakorol a nézőjére. De még milyen hatást! Rendkívül erős, velőt rázó hatást, mely érzelmileg ide-oda húzza a gyanútlan néző lelki világát, ha fel van rá készülve, ha nem.

Kezdetben teljesen újszerű minden, ami a néző szeme elé tárul: a dialógusok, az ábrázolásmód, a közeg és a környezet, a hatásos fordulatok. Mindenképpen ki kell emelnem Peter Dinklage kiváló színészi játékát, mely nagy mértékben dob a sorozaton. Alakítása a cselekmény kibontakozásakor válik igazán feltűnővé. A néző talán a kezdeti látványbeli túlzásokon felvonja néha a szemöldökét, de ha tapasztalatlan a sorozatok terén, nem is sejti, hogy ugyan, hogy is lehetne elrontani bármivel ezt az érdekes, friss, komoly élményt.

Mielőtt a sorozat hibáira térnék mindenképpen tisztáznom kell valamit. Biztosan ismerős a tisztelt Olvasó számára az a helyzet, amikor úgy érzi, hogy valaki csak azért mond rosszat valamiről, mert nagyon népszerű. Emögött állhat feltűnési viszketegség, annak az érzése, hogy kimaradtunk valamiből, vagy egyszerűen csak az nem tetszik ilyenkor egyeseknek, hogy a népszerűség tárgyának megítélésében hatalmasak az eltúlzó vélekedések. Az efféle érzéseken érett ember uralkodik, sőt, kinövi őket. Nemcsak értelmetlen egyesek miatt leszólni mások munkáját, de méltatlan is. Itt szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy jómagam mentes voltam minden előzetes hangulati hatás alól, ami nálam ezt az alkotást negatív irányba lökte volna.

Egy ideig tehát talán szórakoztató nézni a regényeken alapuló sorozatot, de egy idő után egyszer csak betelik a pohár. A történet olyan nettó ostobaságokat állít a néző elé, ami garantáltan semmivé tiporja minden erényét Westeros világának.

Kezdjük a szereplőkkel. Egy fantáziavilágban, egy relatívan valósághű fantáziavilágban meg végképp elmebeteg gondolat, hogy akit naponta széterőszakolnak, az majd szerelemtől fűtve „Napom meg Csillagomnak” fogja becézgetni az erőszaktevőjét egy kényszerházasságban. Ez a sorozat nagyon realisztikus és komoly szeretne lenni, csak épp a saját maga által kiásott verembe esik bele. Az ugyanis már nagyon messze áll a realizmustól, amikor egy kitalált világban minden egyes szereplő vagy a pornó vagy az erőszak kis fonalára felfűzhető gyöngyszemmé válik George R. R. Martin szado-mazo gyűjteményében. Egy kislány bosszúból levágja egy férfi fejét, a Jótündér keresztanyának beállított kedves öregasszony pedig arról faggatja a rivális nemesi család férfi vezetőjét, hogy feküdt-e már le férfival. Mikor a kegyetlen lovag azt mondja, hogy nem, akkor a keresztanya igen lényegretörő kérdéssel fokozza a forgatókönyv minőségét: „De még csak nem is gondolt rá?” Vagy valami ilyesmi. A Trónok harca szeretne realisztikus lenni, de ez épp a szereplői esetében nem sikerül neki. Ésszerűtlen és viccbe illő jellemábrázolásain túl kínosan gondoskodik arról, hogy a Colosseum közönségévé alacsonyítsa nézőit, és csakis ennek a több évszázados receptnek köszönheti népszerűségét. A vér és a többi testnedv folyik a képernyőn, soha nem látott gyönyört okozva rajongóinak.

Mert igen, vannak, akik élvezik, ha rémisztgetik őket, ha sokkolják a kegyetlenkedések, és bár eljátsszák, mennyire el vannak borzadva a látottak miatt, a világért sem hagynák ki a következő részt. Nem! A Colosseum hangulatának maradnia kell, mert ha nincs többé, akkor parkolópályára kerül a Trónok harca világa is. Ugyan, kit  is érdekelne egy újabb fantázia-történet, meg hogy mi történik az Üveghegyen túl Óperencia nemesi családjaival, hiszen az csak egy „buta kis mese” a pornó és az ujjlevágások "realitásából" nézve. Ez a világ nem gyerekeknek szól, nincs benne helye tisztaságnak, szeretetnek, izgalomnak, önfeláldozásnak, férfiasságnak, megbocsátásnak, női méltóságnak, vallásos embereknek, nemes céloknak, igaz barátságoknak, reménynek, bizalomnak vagy hitnek. Nem, ez a mocsoktenger a magukat tévesen „felnőtteknek” titulálóknak készült, akik azt hiszik, hogy az érettséget már tizennégy évesen kiitták az első pohár sörükből. Ilyet a közvélemény szerint azért nem nézhetnek gyerekek, mert még kicsik. Pedig valójában azért nem nézhetnek ilyen dolgokat, mert nagyok még ezekhez. Ők még tanulhatnak, nem kell idő előtt lehúzni őket a Trónok harcában magukra ismerők szintjére. A Trónok harca készítői arra számítottak, hogy nem pusztult még ki teljesen a Colosseum öreg motorosainak tábora, hát összedobtak nekik valamit. Csak magunk elé kell képzelni, ahogy több ezer néző rezzenéstelenül nézi végig, a nyelvkitépéseket, a karóba húzásokat, a forró olajban főzést, ismeretlenek állatbőrbe varrását, majd megetetését a vadállatokkal. Jól számoltak, mert megetették a közönségüket, de rendesen, mégsem lakott még elég jól. Még kell pár év cirkusz ezeken a celluloid embereken, nem mintha az ókorban a rabszolgákat nem szerszámoknak tekintették volna. Őket is lehetett pusztítani, meg a Trónok harca szereplőit is. Mindent a szemnek.

Ha már az emberség a téma, nehogy attól tartson valaki, hogy a Trónok harca majd kultúrával fogja megtoldani nézői személyiségének épülését. A sorozat kulturális értéke egyenlő a nullával. Sőt, a kultúra hiányának állít diadalívet. A Trónok harca értéknélküliségét nemcsak a közönségén kéri számon. Mindenki kedvenc sorozata állati kellékké alacsonyítja színészeit. A filmekben szereplő egyik színész mesélte a sajtónak, hogy szinte minden színésztársát látta már meztelenül. Mert hát az az igazi színész, aki lealacsonyodik egy seggdublőr szintjére. A nagy színészeknek dublőreik vannak. A Trónok harca azonban nem ilyen prűd: simán befér a keretbe egy pornó-„színésznő” is a többiek mellé. Olcsó emberi tartás, olcsó szórakozáshoz. Nagyjából ennyi lehetett az elvárás a színészek kiválasztásakor. Miféle színész az, aki ennyit nem vállal be egy feltunningolt Eragonért (itt kérek bocsánatot az Eragon rajongóitól a hasonlatért.), mely a művészetet hivatott eljuttatni az emberek hétköznapjaiba. A sorozat egy másik színésze az egész filmkészítésből kiábrándult, miután elhagyta a dagonyává fajzott produkciót. Beszédes reakció.

A Trónok harca mondanivalójáig három évadot kell várni. Igen, három évet kellett várni, míg a sorozat megpróbált kierőszakolni valami mondanivalót a töméntelen emberkínzás, pocskondiázás, tarhálás és gyilkolás után. Szó szerint idézem, kapcsos zárójelben kommentálom, mert sajnos nehéz ezt megállni:

„-Tettem, amit kellett a birodalom érdekében.

- A birodalom? Tudod egyáltalán, hogy mi a birodalom?"

[Mondja egyik királyi tanácsos a birodalom fővárosában lévő palota tróntermétől úgy száz méterre sem egy másik királyi tanácsosnak.]

„Egon ellenségeinek ezer kardja."

[Ez a sorozat tényleg sokkal felnőttebbeknek szóló, mint az a „buta kis mese”, hogy is hívják, az a Gyűrűk Ura vagy melyik az.]

„A történetek, amiket elmesélünk egymásnak újra és újra, míg végül elfelejtjük, hogy mind hazugság."

[Mondja egy fantáziaszülemény egy fantáziaszüleménynek, hogy a Vastrónról szóló történetek kitaláltak. Micsoda formabontó auktor, aki ezt megírta. Nem lenne ebben semmi pláne, ha ez a jelenet nem úszna a nézők felé történő kikacsintgatásokban. Maradjunk az üzenetnél, hogy a birodalom a történetek, de a történetek hazugságok. Ami azt jelenti, hogy a birodalom hazugságok. Erre nehéz gombot varrni. ]

„-Mégis mi maradna, ha egyszer abbahagynánk az örökös hazugságot?"

[Tipikus, Trónok harcába illő, sötétkedő összeesküvés-elmélet, a sötét és kiábrándító világról, meg a kegyetlen emberekről. Mint amikor tollat adnak egy lázadozó tinilánynak. Egyébként a logika alapján azt is kérdezhetné a szereplő, hogy "mi maradna, ha egyszer abbahagynánk a birodalmat?" Ez az üzenet egyre szürreálisabb.]

„Fejetlenség!"

[Ha a hatalmasok nem hazudnának fejetlenség lenne. „ A forgatókönyvet írta: Gyurcsány Ferenc."]

„Egy tátongó gödör, amely elnyelne mindannyiunkat.

-A fejetlenség nem gödör. A fejetlenség létra."

[Miféle költői képben keresztezi egymást a létra és a fejetlenség? Aki a létrát megmássza az nem uralkodik a létrán. Valami ilyesmit akart mondani? Mert ha igen, akkor ez vagy egy erőltetett hasonlat vagy egyszerűen csak egy nagyképű, kaján, blőd hülyeség.]

„Sokan próbálják megmászni, de lezuhannak róla és nem vágnak neki megint. A zuhanás összetöri őket."

[Ennél a mondatnál a film egy prostituáltat mutat, de hogy egy prostituált, hogyan próbál meg uralkodni akár egy birodalomban kitörő káoszon, az jó kérdés.]

„Másoknak megadatik a lehetőség a feljutásra, de nem élnek vele."

[Az itt lévő képsorok megint csak nem egy hatalomért küzdő szereplőt mutatnak, aki könnyeket hullajt egy sikertelen menekülés miatt. Vajon van valami összefüggés a látottak és hallottak között?]

„A birodalomba kapaszkodnak."

[Van egy létra, ami a fejetlenség maga, de ők nem a létrába, hanem a birodalomba kapaszkodnak. Nem vicc, ez a forgatókönyv. Ott tartunk, hogy a birodalomban, ami hazugságok, kitörne a fejetlenség, ha kiderülne, hogy a történetek hazugságok (amik a birodalom) és ezen sokan akarnak uralkodni, de nem fognak, mert a birodalomba kapaszkodnak. A birodalomba kapaszkodni, amiben a fejetlenség van benne. Értik már?]

„Az istenekbe."

[Hagyjuk már ezt az ateista prédikálást! Annyira gáz!]

„Vagy a szerelembe."

[Az is csak hazugság! Nem is tudom, ki hisz ma még ilyesmiben.]

„Káprázatokba."

[Mondja ezt az a szereplő, aki a forgatókönyv szerint önmegtartóztatóan szerelmes egy férjes asszonyba. Újabb logikai bukfenc.]

„Mert csak a létra valódi."

[Tipikus, Trónok harcába illő, sötétkedő ömlengés.]

„És nincs más csak a mászás.”

[Meg a zuhanás, meg a birodalomba kapaszkodás, meg akik lemondanak róla stb.]

Nos, tisztán kivehető lehetne mennyi üzenete van ennek a sorozatnak három évad után is. Egyenesen értelmetlen, valami perverz, tébolyult logika vezeti, de hogy hova az megválaszolatlan marad. Nem csak azért, mert abbahagytam a sorozat megtekintését a benne lévő minősíthetetlen bukfencek miatt. Ha a filmfolyamnak értelmet nem is sikerült felmutatnia három év alatt, azért arra volt ideje, hogy fejtegesse, hogy egy férfinak hogyan kell szexuálisan kielégítenie egy nőt; hogy bosszút állni lassan és módszeresen kell; hogy a prostituáltakban is van rossz érzés a vénemberekkel való közösülés után; és még sorolhatnám azt a tömérdek mocskot, amit el kell az embernek viselnie a nagy semmiért. Tévesen a középkorhoz szokták hasonlítani a sorozatot, mert lovagok meg kardok vannak benne és ennyi már elég is. Persze szenteket vagy lovagiasságot ne várjon senki. Az csak „káprázat”. Valójában a középkori ősemberek olyan alulfejlettek voltak, mint a Trónok harca selejt szereplői. Meg még ronda volt a foguk, szalmával törölték ki, sötét volt, mocskos volt a pofájuk, csupa olyan dolog, amiből mi, az modern árja faj mentesítettük magunkat vala. Már nem vagyunk vallási fanatikusok sem, kidobjuk a magzatokat a szemetesbe, miután elevenen feldaraboltuk őket, azt jól van. Micsoda primitív, mocskos világ lehetett ez a középkor! Még jó, hogy mi nem nézzük nyolc évadon keresztül a hazugságokkal teletűzdelt extra véres, mocskos, perverz, pornós változatát, különben még megvádolnának minket azzal, hogy beteg módon élveznénk, ha lett volna egy ilyen korszak! Mutogassunk ujjal a keresztény középkorra, amely megmentette az ókori kultúrákat a pusztulástól, mint ahogy nem tették ezt a „kifinomult” kommünök retardált viselkedésű csatlósai. Igen, egy amerikai fantázia-író majd megmondja, hogy milyen is volt valójában a középkor. Persze csak objektívan, a korábbi hollywoodi divat követelményeit szigorúan figyelmen kívül hagyva.

A Trónok harca egyébként tele van kultikus jelenetekkel. Az egyik ilyen, mikor a hadvezér kiáll katonái elé és a kezeivel, meg a csipőjének a mozgásával elmutogatja harcosainak, hogy a nőkkel nem így, hanem emígy kell közösülni. De persze ez csak a „valóság", aki nem bírja nézni, az ne nézze. Egy másik jelenetben a kamera egy városi ház földszintjéről halad felfelé, és ahogy ezt teszi, hallani lehet, ahogy a földszinten síró csecsemő hangja elkeveredik egy, az emeleten éppen leszbikus maszturbálás (már mozgalmak is bizonyítják, hogy valakinek csak ez jut az élettől) végén járó szajhák élvezkedést színlelő nyögéseibe. De persze ez nem beteg dolog, ez a „valóság". Nagyon kult, amikor a harmadik évad folyamán vagy háromszor alapulnak azon a témán a dialógusok, hogy milyen jó volt az, amit a barlangban csinált az egyik hím (egy bizonyos „Havas") az egyik nőstény taggal a nyelvét használva.

Ez egy rendkívül érzelmes, tiszta szerelmet ábrázoló része a sorozatnak. Legalábbis szeretne az lenni, de persze nem sikerül neki. Ugyan, hogy is sikerülne ez egy olyan sorozatnak, melynek az írói és a rendezői érezhetően kiállnak a történet szereplői mellett, akik látványosan nem hisznek az ilyen „káprázatokban”. A primitív hangulatnak megfelelően a tiszta románc lángra kap egy barlangban, amikor az egyik „szerelmes” a másikat mindenféle hátsó szándék nélkül orálisan kielégíti. Az ártatlan turbékolás egyébként ott veszi kezdetét a filmben, mikor a nőstény beledörgöli a hátsóját a hím ágyékába. Ez nem eltúlzása a látottaknak. Ez így történik a filmben. Az már csak részletkérdés, hogy a „szerelmesek” nemcsak hogy nem is ismerik egymás személyiségét rendesen, de ellentétes nézeteket vallanak még abban a kevésben is, amit tudnak a másikról. Na és aztán hallgathatjuk még vagy három részen keresztül a kultikus mondatot a nő szájából:

 „Héj, amit a barlangban csináltá’, az jóu vót!”

Ezt persze a filmből átvett tájszólással. Móricz Zsigmond elbeszéléseiben sem képes ilyen mély gyökeret verni az ízes paraszti világ. Nézzítek a mezű lilijomait!

Van még kultikus jelenet bőven. Az egyikben egy terhes nő hasába döfik a kést. Na de, ha csak úgy beledöfné valaki a kést egy terhes nő hasába az nem elég hatásos, nem lenne elég rettenetes manapság. „Ennél több kell! De mit tegyünk?” – tanakodtak a készítők – „Aha, megvan!” Akkor újra. Az egyik jelenetben egy terhes nő hasába döfködik a kést. Vagy tízszer szétszurdalják, csak azért, hogy ezzel a teljesen felesleges és értelmetlen döfködéssel még jobban hassanak a nézőkre. Ez a Trónok harca mozgatórugója. Ilyen alantas ez a sorozat. Enélkül mindjárt kevésbé lenne „jó”, ezért tesznek még bele ilyet. Sokat! Lesz még vérfertőzés, búzakanászkodás, tömegszex és akrobata prostituáltak, nemi szervek halmokba állítva! Ilyen sok undormányt még egy ember sem látott egyetlen filmcsokorban.

A kultikus utalgatásokból ki ne maradjanak a keresztények sem. Nincs mese, amikor a nyilvánvalóan keresztény jellemmel felruházott egyik embert elevenen elégetik. Olyan mondatokat adnak a szereplők szájába, amelyek megintcsak teljesen irreálisak:

 -„Nem fogok sikítani.” – mondja a békét kereső gyógyító nép egy tagja, akinek a népe a Nagy Pásztort tiszteli (kicsit sem konkrét), de hogy miért mond ilyeneket, az jó kérdés. Mégis ki mond ilyen ostobaságot a megkínzása előtt? Keresztények biztos nem, úgyhogy nagyon benézett valamit, aki megírta ezt az ökörséget.

-„De. Fogsz.” – sújt le a forgatókönyvírók „valóságra” törekvő bosszúja az erőszakpornót fenyegető veszélyre. És nem is kérdés mi lesz ennek a szentlegendáknak odaszólogató kis afférnak a kimenetele.

A Trónok harca a nőkre is sajátosan egyedi, szokatlan figyelmet fordít. Üzeni, hogy a lényeg a lábuk között van, és csak ebben bízhatnak, ha túl akarják élni. Ezt így, ahogy írtam. A sorozatnak azonban nem csak ez az egyetlen hímsoviniszta mozzanata van. Van egy hölgy, aki régen szűzként élt, de prostituált lett és azóta boldog. Tipikus Trónok harca életszemlélet. A „nők” tömegei nézik ezt anélkül, hogy megsértődnének. Ilyenek a feminista, független, erős nők. Kussolnak, ha a nők méltóságát tiporják egy disznóólban. Ők csak a jogaikért és a munkáért harcolnak, ezekhez pedig nem kell méltóság!

Mondani sem kell, amit ezek a filmek tuszkolnak minden részükben magukból: „Ez a valóság, és csak ez. A valóság sötét. Minden és mindenki hazudik, csak ez a sorozat nem. Minden hatalmas hazudik. Minden férfi disznó. Bármi, amiben eddig hitt: hazugság. A Trónok harca mutatja meg egyedül, mi a valóság. Ne higgy másban csak a Trónok harcában.” Folyamatosan ugyanazon rugózik. Rettenetesen kiszámítható, hogy ki hal meg és mi fog történni, mert tudjuk, megérezzük egy idő után a részek agyilag sötét logikáját. Amennyire kiszámíthatatlannak tűnnek a dolgok az elején, annyira előre láthatóvá válnak a végére. Kitűnően jellemzi a sorozatot, hogy épp a Gyűrűk Urából ismert „egydimenziós” szereplőkhöz leginkább hasonlító jellemeket szeretik benne a nézői. Ezek az „egysíkú szereplőkre" hasonlító személyek is természetesen ugyanolyan primitíven közösülnek és gyilkolnak, mint az összes többi szereplő a pesszimista gyárszalagról, csak esetükben a Trónok harca kiötlői sikertelenül próbálják keresni a képzelgéseikben azt, ami Tolkien szereplőit igazán szerethetővé teszi: az emberiességet.

És hogy mit szeretnek a sorozatban annyira a tömegek? Természetesen senki fejébe nem látok, de kisegítenek különös tapasztalataim a rajongókkal folytatott beszélgetések idejéből. Sok emberrel beszélgettem ezekről a filmekről, különféle környezetben, és mindenki, az esetek száz százaléka csak arról beszélt, hogy ez milyen durva, meg az milyen durva. Milyen durva, hogy szétverték a fejét, milyen durva hogy kivágták a magzatát, milyen durva, hogy kiherélték vagy elevenen elégették. Ezen kívül egyetlen embertől hallottam, hogy fordulatos, meg tele van cselszövésekkel. Persze, csak miután elmondta, milyen durva is ez a sorozat. Senkit nem érdekelne ez a sorozat, ha nem alacsonyítaná le a filmnézést a pornó és az este tizenegy után a tévében leadott videókazettás horrorfilmek szintjére, hogy ilyen igénytelen, olcsó eszközökkel legyen hatásos. Nem az a filmművészet, hogy valami azáltal van hatással a nézőre, hogy képi világa mindent olyan álnaturalizmussal mutat meg, ahogy még azt nem láthattuk. A sötét lovag szinte egy csepp vér nélkül képes bemutatni embertelen brutalitást. A rettenthetetlen szintén úgy borzasztja el nézőjét egyik jelenetében, hogy semmit nem mutat, csak a főszereplő arcát. Ez a művészet. Nem az elborzasztás, hanem a rendezés olyan mélységekbe hatolása, olyan technikája, ami a képi eszközök konkretizálása nélkül is sokkal nagyobb hatást ér el a nézőben. A rendezés nem a disznóvágás előtt a sárba beleszúrt kamera. Az csak videózás, ahogy a pornográfia is csak ennyi, semmi több. És minőségében eddig a Trónok harca az egyetlen olyan filmes alkotás, amit ehhez tudok hasonlítani, mert a vackokat alapból igyekszem kerülni. Nem sikerül mindig.

Összességében a Trónok harca azon kevés filmes élmények egyike, amit egyszerűen nem tudtam és nem tudok tovább folytatni. Minden filmhez igyekszem pozitívan hozzáállni, és ha rosszul sül el, legyen az bármilyen rossz, nem akarom megsérteni az alkotóit és kedvelőit még több ezer kilométerről és az ismeretlenből sem. De vannak olyan alkotások, amelyek nem azért rosszak, mert rosszul nyúltak hozzá a dolgokhoz, mert nem sikerült valami. Egyszerűen alapjaikban mások provokálása, kigúnyolása, megvetése, csúfolása, egyszóval rosszakarat hozza létre őket. Én ebben a sorozatban nem látok semmilyen olyan értéket vagy egyáltalán bármiféle értékrendet, ami alapján azt lehetne rá mondani, hogy van létjogosultsága. A szórakoztatásnak nem nevezhető ösztönök izgatásával dolgozik. Tehát még szórakoztató jellege sincs amellett hogy igénytelen filmes eszközökkel él és közönséges látványt nyújt értelmezhetetlen forgatókönyves bukfencekkel kísérve. Hogyan is lehetne szórakozni azon, hogy embert ölnek, aztán párzanak, majd megint embert ölnek csak még „durvábban”, aztán megint közösülnek, a kettő közt meg elvész az, aminek fontosnak kellene lennie?  Otthont ad a pornónak és az erőszak-fétisnek, hogy így nyerje el a Colosseum közönségének kegyeit. Ha meghal egy szereplő, akit „mindenki” szeretett, a császár hüvelykujját az ég felé emeli és földi istenként teljesíti a nép imáit.  Sok néző várja a bosszút, várják mikor lesz benne valami kellően sokkoló, értelmes dolgot nem hozott még ki senkiből őfelsége. Épp ellenkezőleg. Négykézlábra kényszeríti nézőit, az ösztönvilágukra épít, és úgy teszi eléjük a következő hatásvadász moslékot, de csak annyira hogy a kutyatál széléről nyaldoshassa a kíváncsiságuk, hogy vajon mi lesz a következő évadban. Mert senki ne feledje: „nincs más csak a mászás”. Ha kell, négykézláb.

A Trónok harca egy tízes skálán ötös erősségű alkotás. Csak a kivitelezése, az alkotórészek tökéletes összhangja emeli a középszerű filmek világába és Peter Dinklagenek meg néhány társának elmaradhatatlan érdemei. Egyébként egy hatásosan csomagolt ordináré tartalom.