Valerian és Laureline ügynökök nem kevesebb, mint az egész univerzum rendjének hatékony őrei. Könnyed és sikeres páros a kormány kezében. Amikor azonban Alphát, az ezer bolygó városát egy új veszély fenyegeti, az eddigieknél sokkal nagyobb szükség támad a megbízható ügynökökre... 

A vérfrissítés nagyon ráfér manapság a mozgóképek világára. Az újrakezdések és az előzményfilmek soha nem látott ködén csak a producerek által rendezett Marvel- és Star Wars-filmeken keresztül vezet az út, már ami a nagyobb költségvetésű produkciókat illeti. A borotvaéles Mickey egér sütőforma gondoskodik róla, hogy egy csepp, egy szemernyi eredetiség se kerüljön filmjeikbe, ahogy a japán mondás mondja: a kiálló szöget be kell verni. Az átszabott, minden művészi ötletelgetéstől steril filmeket azonban „zabálja mindenki”, mert ha valaki lencsét cserél a szemüvegében, könnyen arra a következtetésre jut, hogy a szórakozáshoz manapság a kóla mellé illik beszerezni egy infantilis poénokat és gusztustalan propaganda-perverziót elviselő tűrőképességet, ettől pedig hirtelen alábbhagyna az erőltetett, gyermeki jókedv. Kellett hát valami formabontó, valami eredeti, ami talán törést jelenthetne a szivárványszínű bal-hollywoodi tükörben. A Valerian és az ezer bolygó városa című francia film egy ilyen horderejű reménysugarat hordozott a tudományos-fantasztikus filmek háza táján. Luc Besson egyedi stílusa pedig legalább egy érdekes filmmel kecsegtetett. A Valerian és Laureline című francia képregényen alapul a film, már amennyire szorosan kapcsolódik az 1967-től 2010-ig futó képregénysorozaton. Maga a képregény állítólag hatással volt a Star Wars I. rész – Baljós árnyakra és Luc Besson Az ötödik elemére is.

A film kezdete máris beváltja az eredeti ötletekre éhezők reményeit, a mozi ugyanis elejétől a végéig rendkívül sajátos és ötletgazdag. Bár az első jelenetekben feltűnő egyik bolygó látványa kissé művi színekkel működik, (körülbelül annyira, mint egy számítógépjáték) nem annyira zavaró tényező. Látvánnyal a továbbiakban nincs is különösebb probléma, bár összességében a számítógépes megoldások nem olyan szépek, mint például A majmok bolygója: Forradalomban. A bemutatott világ után a történet is egyre érdekesebbé válik. Az egész filmben uralkodik ez az érdekes történet, a jó hangulat, a furcsa stílus és a nagyon ritkán ha nem is olyan szép, de rendkívül izgalmas látványvilág. Nagyon gazdag ötletekben a film világa, eredeti és különleges lényekkel, melyek bővelkednek valódi humorban és érdekes tulajdonságokban egyaránt. A színészekkel sincsen semmi gond, sőt, öröm volt látni visszatérő arcokat. Régen várt szórakozást idéznek a film erényei.

Sajnos azonban a jól sikerült részek mellé folyamatosan beékelődik egy-egy oda nem igazán illő jelenet. A zavaró hibákkal egy határig lehetett volna kompromisszumot kötni, de a Valerian és az ezer bolygó városa elvéti a mértéket. A film elején megjelenik az oda nem illő példabeszédek sorozata a szerelemről, ami egyébként könnyen be is húzhatja a felületes nézőket abba a tévedésbe, hogy ennek a filmnek van mély érzékenysége. Akció, aztán egy kis duma a szerelemről, aztán akció, aztán közben duma a szerelemről, aztán akció. Még működhetne is ez a dolog, ha nem lenne ilyen szabdalt a történet menete emiatt. Itt különösen a film elejére gondolok, ahogy tovább halad a film, a szerelemről szóló párbeszédek helyét egy-két, de annál zavaróbb érzelgősködés veszi át. Luc Besson tehát nem tudja megteremteni a jellemrajzoknak és érzelmeknek kijáró hátteret. A szerelemi szálban csak a csipkelődések átérezhetőek, azok között is néhány sikeresen rombolja le a film címében egyedüliként jelen levő Valerian csak feltételezésekben létező jellemét. A gond az, hogy így elég nehéz komolyan venni azt, hogy beszólogatásokon kívül bármi is van a filmben szereplő párosban. Ezekből és a film más jellegű jeleneteiből ugyanis kiderül, hogy Valerian ügyetlenebb, mint a társa, gyengébb is, mint a társa mind szakmailag, mind érzelmileg, mind szellemileg. Ezek a dolgok a film végéig folyamatosan tudódnak ki róla, ennyi fér az egyébként harmatgyenge jellemébe. Valerian egy szinte felesleges, színtelen, szagtalan Dane DeHaan. Azt egészen biztosan megtudjuk, hogy mi nem Valerian. Ő egészen biztosan nem az a főszereplő, aki bármivel előállhat az egész történet alatt. Azt is a női társától tanulta, hogyan kell megütni valakit. Szánalmas figura, bár ez elnézve a jelenlegi férfi szerepeket nem lep meg. Sőt, ha kiderülne, hogy valójában Valerian is Laureline, az se lepne meg. Ő Laureline jellemhibáinak megtestesítője hímnős alakban. Most Laureline jellemét is elárultam akaratlanul, mert hát ő Valerian negatívja. Pontosabban Valerian a negatív, aki csak a film címét adja és ebből levezetve elvileg főszereplő, de nem érdekes, mert ez csak elvi szinten marad. Felvetül a kérdés, hogy akkor miért az a film címe ami? Még a film címe is el van rontva, ha a többi nem lenne elég. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a film elvesztette a saját maga által kitűzött célját.

Amint írtam, az oda nem illő szerelemről szóló beszélgetések helyét idővel átveszik a túlságosan érzelmes jelenetek. Potyognak a könnyek a szereplők arcáról, de nem érti az ember hogy miért.

A szereplők néhol hirtelen nagyon meghatódnak elmesélt történeteken vagy búcsúvételeken, mikor más, fontosabb esetekben nem voltak ennyire érzelgősek. A filmben az egyik szereplő néhol egész féltékeny társára, aztán amikor gondja akad egy általa nem is ismert prostituáltnak, aki kapcsolatban állt partnerével, egészen balliberális módon megértővé válik. Máskor mutogatja, hogy mennyire uniszex, de ezúttal meghatódik. A gyanúja sem merül fel annak, hogy miért lóg a párja egy prostituálttal. A filmben az exek zavaróak, a prostituáltak nem. A prostituáltak a szabad szex mozgalom büszke képviselői, akik még egy feminista számára is maximum követendő példák, mintsem a női méltóság legnagyobb gyalázói. Végül is dolgoznak is, keresnek is. Egy feminista nőnek ezt az emberi természetből fakadó megalázottságot le kell nyelni, mert ha a prostituáltakat  merné támadni, balliberális ötletadói még a végén megbélyegeznék, hogy keresztény értékeket követ, ez pedig a szabad vallásgyakorlatot is hazudó balliberalizmusban megengedhetetlen sértés. Csak így lehet egyenjogú egy balliberális nő, de mivel is? Egy prostituálttal? A feminista logika tehát bár jelentéktelen szerepet kap, mégis ott szemetel a forgatókönyv háza táján. A prostituált egyébként valami érthetetlen módon Shakespeare szonettjeiből idézve akarja egyik partnerét közösülésre bírni. Ez már-már a homokosat elfogadó értelmi szint küszöbe. Újabb értelmi mélységet fedeztet fel a film, mikor az egyik szereplő azt mondja a prostituáltról, hogy „életem legnagyobb művésze”. Uh.

Már mindjárt az is kötelező lesz a melegek és az abortusz elfogadása után, hogy felismerjük a pornóban rejlő művészi küldetést. A gond nem az, hogy van egy fiktív szereplő, aki ilyeneket mond, hanem hogy ezen a kijelentésen meg kéne hatódni. A szerelemről szóló prédikálás még elmegy, de ilyenek? Érzelgős, de hatástalan jelenetből egyébként nem ez az egyetlen a történetmesélés folyamán.

A rendezés érzelmileg hatástalan, az elbeszélést illetően szakaszos. A visszaemlékezések is furcsán vannak megoldva a filmben. Máshol, bizonyos mozdulatlan tárgyakra kézikamerát idéző stílusban közelít és távolít a kamera, ez a mozgalmasság szerintem felesleges. Ami még a film által kínált élményt illeti, giccsből is jut egy kevés a szórakoztatásba. Az egyik lenge öltözetű hölgy vagy ötször megpördül a tengerparti napfényben, tévesen azt gondolva magában, hogy pusztán ezzel idilli hangulatot teremt a kisállatok és mosolygó társai köré. A kezdetben egyébként ötletes, de aztán túlzásba vitt kézfogások sorozata is gyorsan elcsépeltté válik. A szeretetről és a bizalomról is szól a film, de csak miután elég ember meghal ahhoz, hogy ne legyen nagy a zaj közben. Amint korábban írtam, kevés a zavaró jelenet, de nyomot hagynak a kiváló, eredeti, ötletekkel és fantáziával teli egészen. Nagyon tetszettek a többségben lévő, jó dolgok a filmben, de hát egy szó vagy ügyetlen gesztus is rengeteget ronthat egy önfeledt összképen. Ezúttal sajnos ront is, csak nem egy van belőle. A végén lévő szeretetről szóló prédikáció pedig abszurd. Nagyon sajnálom ezt a filmet, mert olyan sokat mutatott még így is, de hátha lesz folytatás, ami kiküszöbölheti a csorbát.

Összességében nem sikerül ennek a filmnek hoznia az elvárt szintet. Persze, jobb, mint a Star Wars: Az ébredő Erő vagy a Páncélba zárt szellem amerikai változata, de csak azért, mert ez a film ma eredetibb, erősebb, jobb, mint a fősodor, attól még nem jó. Nem a huszadrangú filmek a jó hasonlítási alapok. Az alkotás méltó párjai egyébként a Star Wars I. rész - Baljós árnyak vagy a Star Wars II. rész – A klónok támadása. Természetesen, ezt is lehet komolyabb odafigyeléssel is szeretni, meg azokat is, de itt azért komolyabbak az elvi problémák. Ott nem volt ennyi logikai, politikai félremenés. Más hibáik vannak, de hasonlóak az erényeik.

A Valerian és az ezer bolygó városa egy tízes skálán erős ötös erősségű alkotás. Sok van benne, de kitévedt belőle a megfogható spiritusz.