Korea japán megszállása idején (1910 – 1945) egy cselédlány jelentkezik egy úrnő szolgálatára, mely döntése megváltoztatja az egész életét. És nem csak az övét…

Bevallom őszintén, hogy mikor ezeket a sorokat írom, még nem ismerem a világhírű koreai rendező Park Chan-wook rendező munkásságát, de itt vagyok kénytelen közölni, hogy egy kicsit sem befolyásolja a megítélésemet az, hogy ki rendezte azt, amit nézek.

A szobalány érdekes, de már az elejétől sem hibátlanul megrendezett világot tár fel a néző előtt. Egy velejéig beteg, romlott, de érdekes és nagyon jól elmesélt, nagyon szépen bemutatott világot mutat be az érdeklődőnek. Aztán a hosszú és tartalmas bevezetés után a film közepén megismerjük a valódi alaphelyzetet, amellyel nem az a gond, hogy beteg, hanem az, hogy elvéti a célját. Ez a történet ugyanis bármily hihetetlenül hangozzék, az erotikán túl romantikát is kellene, hogy tartalmazzon. Ezt a film végén látható stáblista alatt megszólaló szerelmes dal teszi egyértelművé mindenki számára. Visszatekintve viszont nyilvánvalóvá válik a művészeti kudarc. A filmben ugyanis csupán egy beteg történet bontakozik ki egészen a végkifejletig, mellyel nem lenne semmi gond, ha ez a dal nem lett volna a film végére helyezve feltárva a rendező valódi szándékát. Aggodalomra semmi ok, nincs baj se a beteg filmekkel, se a művészeti kudarcokkal, ettől még egy film kifejezetten jó lehet. Sőt.

A film közepe zseniális elbeszélésmódot tár fel előttünk. Izgalmas pillanatokban és lendületben nincs hiány. A színészi játék viszont már itt-ott sántít. A színészek közül Min-hee Kim, Tae-ri Kim és Jin-woong Jo játéka sikertelennek hat néha. Tae-ri Kim esetében gyakran üres az a megilletődöttnek szánt tekintet. Mint már említettem, a film közepéig az alkotás minden hibáját elnyomja a film élménye. Az erotika igencsak nagy szerepet kap a filmben, bár itt is megmutatkozik a film egy gyengesége, mégpedig az, hogy ez az erotika túlfűtött szeretne lenni, valami elemi erővel rendelkező, de nem tud azzá válni. Itt megint visszatérnék a romantikára, mert ez egyáltalán nincs a filmben, pedig ide szánták. Ezek az erotikus jelenetek csak annyira hatásosak, hogy megértsük az érzéseket, de nincs bennük se érzelem, se valódi érzékiség. Ez bizony kevés.

A film nagy problémái a végén válnak nyilvánvalóvá. Itt az erotika átcsap pornóba. Ezeket az undorító, primitív, romantikusnak, meg erotikusnak szánt pornójeleneteket szenvedés nézni. A párzás előtt mindenféle állati rituálék veszik kezdetüket. A körbe nyalakodás, szaglászás, meg az „ahol érlek, ott” a kóbor kutyusok násztáncát idézik. Gyönyörködhetünk a különböző pózok csattogásában hosszú-hosszú (és teljesen felesleges) jeleneteken át. Csak emlékeztetőül: ezek a roppant nagy érzékenységet kívánó, megmagyarázhatatlan romantikát és erotikát képviselő költői képsorozatok. Ez a pornó nem csak a néző szemgolyóját félretolva furakodik az ember agyába. Még fel is mondják a pornót. Még meg is kell hallgatni a forró nyálkáról, a páráról (és a fimből vett metaforával élve) a húsos barackról szóló aberrált hülyeségeket. Undorító, közönséges, ocsmány. Az obszcén is helyes szó lenne rá, de ez már túl kifinomult neki. Már-már dicséret. Nem tudom mit szívtak, de nekem nem kell belőle. Emellett rövid ideig tiszteletét teszi az erőszak is, amit nem is részleteznék. Ettől csak még „romantikusabb” lett az alkotás.

Ha azt veszem alapul, hogy a „szerelmesek” egymást már csak biológiai adottságaik, a múltjuktól örökölt szokásaik miatt is képtelenek mentálisan és testileg a valódi szerelemig juttatni, meg ezzel vegyes szenvedélyt kimutatni, már baromság a film romantikus koncepciója. Az, hogy a másikat a saját vágyai megtestesítőjeként kóstolgat valaki, nem magasabb a prostitúció elveinél. Ez nem romantika, és nem kell beleerőltetni semmit, mert nem fog menni. Az aberráltság, akár tehet róla az, aki benne él, akár nem. Másrészt pedig, egymás szexuális eszköznek tekintése még az állatok teljesítményét is alulmúlja. Nem érdekel, mit mond erről egy-két szervezet, különösen nem a pornót elfogadók vegetatív közössége.  De még ezek betudása nélkül is az előző bekezdésben ismertetett teljesítmény teljesen lerombolja a mű erényei által felépített világot. Ez a film menthetetlen.

Egy másik, elméleti dolog. Nekem a színész nem emberanyag. Nem kellene mindent bevállalni vagy bevállaltatni a pénzért, mert az prostitúció, nem tehetség kérdése. Érdekes módon azonban ez nem zavarja a feministákat. Elhiszem, hogy ezek a dolgok sajnos ma sem számítanak, de ha már filmet és színészeket nézek, szeretném az emberi méltósággal rendelkező oldalukat látni, nem pedig a tőlük elvárt „professzionális modellkedést” (bár tudom, sokat kérek). Másrészt van, ami közvetlenül talán nem ábrázolható. Ilyesmi lehet a szerelem beteljesedése. Maradhat egy ilyen dolog ízlésesen egy filmen belül is titok, ami esetleg sokakat kecsegtet. Vagy próbálkozzanak csak az ábrázolásával, de közben ne billentsék már ki a néző emésztési szervrendszerét pornóval. Tudom, a pornósoknak ez nem megy. Állatoknak készül állatokkal. Más műfaj az idomitás, meg más bizonyos érzelmek bemutatása. De itt nem pornófilmről írok. Persze elismerem, romantikus érzelmekből nehéz lett volna egy porszemnyit is beletuszkolni a filmben látható viszonyba, de akkor hova ez a film gyengesége miatt szinte észrevehetetlen romantizálás, ami majdnem minden történésnek a mozgatórúgója? A kérdés költői, de könnyen megválaszolható.  

Összességében ez a film a végére egy nézhetetlen szenvedéssé válik. Olyan dologgá, amit az ellenségemnek sem kívánok.

 A szobalány egy tízes skálán ötös erősségű alkotás. Sok érdeme lehetne, de elmaradt a nagytakarítás!