A gonosznak ezer arca van. Derryben azonban olyan formát ölt, amellyel megfagyasztja a vért abban a szerencsétlenben, akit éppen kiszemel magának. Függönyt fel, és kezdődjék a rettegés!

Stephen King 1986-os Az című regényének filmre vitele talán a 2017-es év egyik legjobban várt alkotásainak egyike. 2017 csalódásokat hagyhatott maga után a Marvel-moziverzum, a Scorsese-, a Nolan- vagy a Luc Besson-filmek rajongói számára is, nagyon kellett már legalább egy olyan alkotás, amely nem csak eredeti, mély, szórakoztató, de maradandó is. King regényeinek adaptációi kapcsán talán nyugodtan lehetnek nagy elvárásaink a véleményem szerint kicsit erőtlenre sikeredett előzetes ellenére is.

Andy Muschietti filmje azonban pont olyan erőtlen, mint az előzetese. A félelmetesnek szánt jelenetekben a rettegést kiváltó eszközök a hullamaszkok, a széles, éles mosolyok, és az eldeformált alakok puszta kinézete. Hány ezer, hány millió ilyet látni, még olyan filmekben is, amelyek nem is horror filmek? A Karib-tenger kalózai-sorozat is simán hozhatná az ilyen tucatszámra sorolható ijesztgetések egész tárházát, sőt, Mória bányáiban is láthattunk már mindenféle rémes ábrázatot, ha nem is kísérték őket horrorisztikus dallamok és csak ezért nem félelmetesebbek az Aznál. Másként kifejezve gyenge ahogy és amivel érezteti az izgalmat vagy a félelmet ez a horrorfilm. A rendezés főleg olyan egyszerű eszközöket vonultat fel, mint Sam Raimi Pókember-triológiája, persze ott sem voltak ennyire félelmetesre hegyezve ezek a megoldások. Csak kicsit félelmetes és inkább izgalmas horrorfilm az Az, bár ez legyen a legnagyobb baj egy ilyen mozival. Sajnos nem ez a legfeltűnőbb gyengéje.

A forgatókönyv dialógusai néha spórolnak a következetességgel. Gyakran lehetne viccesnek vagy bájosnak nevezni azt, amit bemutat, de akkor is következetlen. A rendezés pedig ez alatt a két óra tizenöt perc alatt bizony elég kiszámíthatóvá válik. Egy kis horror, egy kis dráma, majd megint egy kis horror, melyet érzelmeket megcélzó jelenet követ. Ez az egész mozi szerkezete. De ha még működne is a horror! Vagy ha működne egyáltalán a dráma! Nem nyújtanak többet az elmegy kategóriánál. Nem lehet megismerni annyira az alapjában véve igazi gyermekeket idéző kedves szereplőket, mert nem is kapnak a felületes horrorfilm szereplőknél mélyebb személyiséget. Legtöbbjük pedig egyenesen sablon, kis emberláncban vágták ki őket valami régi, elfeledett, fekete-fehér horrorfilm forgatókönyvéből. Szimpatikusak, de ismerősnek tűnnek, nem kerülnek közel a nézőhöz. Ahogy megismertük őket a film elején, nagyjából úgy maradnak a végéig.

A filmnek nincs mély üzenete sem. Egy teljesen átlagos horrorfilm is lehetne, ha a szereplők közötti érzelmi szálak kicsit érettebbek lennének. Különösen érthetetlen számomra a film lezárása ebből a szempontból. Van olyan szereplő, akinek végső döntése abszolút magyarázat nélkül marad. Itt lehetett volna egy igazán nem hétköznapi lezárás, de az Az hozta a film végén is a szorzótábla fordulatait idéző történetet. A gyermekeket szerepeltető vígjátékok ( pl. Reszkessetek, betörők!) stílusát megcsillogtató egyik zárójelenet pedig még egyet rúg a gyenge lábakon álló elképzelésbe.

A legfontosabb érv az Az ellen pedig a tény, hogy kerek perec baromság úgy, ahogy ki lett találva. A filmtől ne várjuk, hogy normális, kielégítő választ kapunk arra, hogy ki, mit, miért tesz, mi is történt pontosan, mi vagy ki is ez vagy az a rejtélyes szereplő. Semmi. Gyakorlatilag egy Ragadozó- vagy Alien-film tárul elénk, csak másféle szereplőkkel és klasszikus talapzat nélkül. A különbség csak annyi, hogy ez a film nem találgatásokra vagy sejtetésekre épül, ahogy azt az eleje is tökéletesen világossá teszi. Nem érthető, hogy miért csinálja egyes szereplő azt, amit csinál. Mi az indíttatás? Miről szól ez az egész, azon kívül, hogy Stephen King bemutatott egy várost, ahol minden második szomszéd véletlenül egy pszichopata és egymás után gurulnak a hullák a lépcső tetejéről. Csak egy valami világos. Van valami, ami gonosz, folyik a vér, vicsorognak a félelmetes számítógépes rémképek. Ez a bonyolult ötlet adja magát két órán keresztül. Szinte egy fikarcnyival, egy lyukas fatallérral nem nyújt ennél többet ez az alkotás. Plusz-mínusz egy-két megmosolyogtató megjegyzés.

Túlzásokból is kerül rendesen az instant horrorfilmbe. Nem tudom Derryben milyen müzlit esznek a gyerekek, de azért lehetőleg ne belezzék már ki egymást fényes nappal az országúton, az arra haladó kocsik előtt a város határán. Néha az a benyomásom támad, hogy csak azért íródott a történet ilyenre, hogy még több vér és fröcsögő agyszülemény szórakoztassa a Rémségek Cirkuszának nézőit. Ebből a szempontból, ha ezek a dolgok tényleg Stephen King fejéből pattantak ki ebben a formában, akkor sikerrel süllyedt le a Trónok harca nem éppen agyi színvonalára.

Hogy meg ne feledkezzem a jó dolgokról sem. Bár a történet egyértelműen baromságokkal van kitömve, ha már elkezdtük, mégis érdekelhet a mozi végkifejlete. Másszóval érdekes marad a film, meg akarjuk ismerni a miérteket (még ha hiába várunk is). A megszokott látvány és ijesztgetések néha hozzák a kötelezőt, ahogy kínos dolgok sem történnek ebben a filmben. Egyáltalán nem borzalmas ez a film, de nem is elég erős. Sőt, mindenféle elváráshoz képest a közepesnél gyengébbre sikerült.

Az Az egy tízes skálán négyes erősségű alkotás. „Csokit vagy csalunk!” két órán keresztül.